Máramarossziget – a kommunizmus kínzókamrái, politikai fegyház 1.

A máramarosszigeti börtön, 1896 és 1897 között a millennium emlékére épült. A Máramaros vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is.

1950 májusától egészen 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.

Az ötvenes évek elején a szigeti börtönben négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Paraszt Párt és a Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak ide.
Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani. A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották.

Az a tény, hogy a katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, rámutat arra, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a Katolikus Egyházat.

Itt raboskodott tizenhat (címzetes vagy titkos) görög- és római katolikus püspök, de velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, e falak között azért, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához.
maramarosi-borton

A börtönt a Szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában, a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészük (főleg a politikusok esetében) az 1950-es év elején egy, a Belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján lettek letartóztatva, más részük (a görögkatolikusok), mert megtagadták az ortodox egyházhoz való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra. Egy

1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, aminek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok,

1951 augusztusában a Szekuritáté által kiadott határozatok alapján a szigeti rabokat 24 hónapra internálták (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították egészen 1955-ig).

A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Mindezeknek köszönhetően, a közel 200 fogoly közül, öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%.

1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket pedig más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Magyar katolikus főpapok a Securitate iratainak tükrében
Öt év alatt 58 egyházi személyt börtönöztek be Máramarosszigeten, közülük: 19 római katolikus, 38 görögkatolikus és 1 ortodox pap. A totális üldözési időszakában, a kommunista ateista időszakban a magyar katolikus főpapok, akikre hivatkoztunk, az erdélyi Római Katolikus Egyház kiemelkedő személyiségei inkább a vértanúság útját választották a kommunista börtönökben, minthogy elfogadják a hatóságok közvetlen beavatkozását az egyház belső életébe.
A továbbiakban a szigeti fegyházban raboskodott három magyar katolikus főpap sorsát szeretném ismertetni, külön kitérve a szabadulásuk utáni időszakra: VASVÁRI ALADÁR brassói főesperes (a Gyulafehérvári egyházmegyéből), CZUMBEL LAJOS a Nagyvárad–Szatmári Egyházmegye általános helynöke és BOROS BÉLA temesvári titkos püspök.
A sorrend felállításában a letartóztatási időpontokat vettem figyelembe és az esettanulmányok alapját a Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában és a Börtönök Országos Igazgatóságának levéltárában található bűnvádi és megfigyelési iratok adják, illetve kiegészíti ezeket a szakirodalom, az emlékiratok és a kortanúkkal készült interjúk.
VASVÁRI ALADÁR (1904. jan. 7., Sztojkafalva/ Máramaros – 1994 . aug. 31., Brassó)
Mivel a brassói főesperest az 1945. március 6-a után hatalomra jutott helyi kommunisták „reakciósnak és a Magyar Népi Szövetség ellenségének” tartották, ezért 1947. május 9-én letartóztatták és két hónapig a pitești-i börtönbe raboskodott. A személyi adatlapjában, amit még a brassói Sziguránca töltött ki (ahol említést tesznek egy még 1942. augusztus 20- án, a szentmise keretében történt eseményre, amikor kérte a magyar himnusz eléneklését, következésképpen haditörvényszék elé került, de utólag megszüntették ellene az eljárást), így jellemezték a magatartását: „Jelenleg a Brassó megyei magyarság, a helyi római katolikusok, az ellenálló és irredenta magyar csoportok fő vezetője, valamint a plébánia keretében működő különböző irredenta szervezetek elnöke”.
Az államhatóságok figyelmét tovább fokozta az, hogy Vasvári nyíltan hangoztatta a párt egyházellenességére és kisebbségpolitikájára vonatkozó bírálatait. Különben számos informátor is beszámolt a politikai rendőrségnek tájékoztató jelentéseiben az „ellenséges” prédikációk tartalmáról. Például egy 1949. március 2-i jelentés: „A prédikáció közben, számtalanszor érintette a katolikusok jelenlegi viszonyát a hatalommal szemben, nem egyszer ellenséges magatartást bizonyítva, arra bíztatva a hívőket, hogy határozottan szálljanak szembe azokkal, akik ma igazságtalanságot követnek el. A hozzáállása, de az is, ahogyan beszélt, azt a benyomást keltették a hallgatóság körében, hogy Vasvári rendszerellenes. Ezt a tényt ki lehetett olvasni azoknak a tekintetéből is, akik a templomból jöttek ki, egymásnak suttogva, hogy bravo”. Az esperes olyan dolgokat mondott ki, amelyekről akkoriban nagyon sokan hasonlóképpen éreztek, de nagyon kevesen mertek nyíltan beszélni.
Az a tény, hogy a Szekuritáté igen markáns ellenfélnek tartotta őt, oda vezetett, hogy 1950. május 17-én behívatták a brassói titkosszolgálat székhelyére és megpróbálták rávenni, hogy a békepapok csoportjához csatlakozzon, példát mutatva ezzel alárendelt paptársainak. Kiengedték és 24 óra gondolkodási időt kapott. Azonnal Bukarestbe ment és felvette a kapcsolatot Guido del Mestri-vel a nunciatúra titkárával. Ő azt tanácsolta, hogy tűnjön el egy időre. Egy Brassó megyei faluban húzódott meg (Rupea/Kőhalom), de mivel a helyi hatóságok sejtették a hollétét, ezért Bukarestbe menekült, és egy barátjának a háza padlásán bujdosott. 1950. május 21- én rátaláltak és letartóztatták.
Amellett, hogy nem akart a békepapság mozgalmához csatlakozni, még azzal is gyanúsították, hogy a Vatikán részére kémkedett, mivel az operatív dossziéban található jelentésekből fény derült a kézbesítő szerepére Boga Alajos ordinárius és Del Mestri a nunciatúra titkára között. Több mint egy évi fogvatartás után a Belügyminisztérium és a jilavai börtönökben, 1951. szeptember 18-án áthelyezték Máramarosszigetre. Mivel nem volt elítélve, és hogy megteremtsék a fogvatartáshoz szükséges jogi kereteket, egy a Szekuritáte által kiadott rendelet alapján 24 hónapra internálták, utólag még 24 hónappal hosszabbították meg a fogvatartás időszakát. 1955. március 20-án áthelyezték a feketehalmi fegyházba, ahonnan augusztus 26-án szabadult.
Szabadulása után Márton Áron püspök újra kinevezte brassói esperesnek. 1956. július 25-én a Brassói Szekuritáte Regionális Igazgatóságának vezetősége jóváhagyta az ellenőrzési dosszié megnyitását mivel arra gyanakodtak, hogy Vasvári „görögkatolikus papokat segít pénzöszegekkel”. 1958. március 6-ával kezdődően ő is bekerült abba a csoportba, amely ellen felderítési műveletet indítottak. Ez a csoport az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (E.M.I.SZ.) volt, melynek tagjai célként a magyar hagyományok ápolását, a nemzeti és egyházi ünnepek megtartását tűzték ki és szándékukban állt a magyarellenes atrocitások külfölddel való megismertetése. Mivel a hatóságok a szervezetet „magyar ellenforradalmi szervezetnek” tartották, 1958-ban a tagjait letartóztatták.
Így került Vasvári Aladár is újra börtönbe (1958. 08. 23). Azzal vádolták, hogy tudomása volt a szövetség létezéséről és ezt eltitkolta. A vizsgálat ideje alatt, az esperes vállalta a Szekuritátéval való együttműködést, aláírva a kötelezettségvállalást. Próbálták felhasználni és aláírattak vele egy nyilatkozatot is, amiben elvállalta Márton Áron pozitív befolyásolását a kommunista állammal való kapcsolatában (ha nem járt volna sikerrel, akkor saját maga cselekedett volna ez irányban, megpróbálván befolyást gyakorolni a hatáskörében lévő papokra). Ezek után, 1959. augusztus 8-án kiengedték a brassói fogdából. Az esperes első dolga az volt, hogy felkereste Márton Áron püspököt és értesítse a Szekuritátéval való kapcsolatáról.
Hamarosan a politikai rendőrség dolgozói megtudták, hogy Vasvári felfedte magát, mivel lojalitása ellenőrzésének érdekében folyamatosan figyelemmel követték. Következtetésképpen megszüntették vele a kapcsolatot és 1959. szeptember 24-én a Brassó Megyei Szekuritáté Felügyelősége egy figyelési dossziét nyitott. Mindennapi tevékenységeinek megismerése mellett a Szekuritáté további célokat is követett: kompromittálni a brassói esperest Márton Áron püspök előtt és a hívők körében. 1966 őszén, Vasvári Aladárt háromszor keresték fel a brassói Szekuritáté tisztjei azzal a kéréssel, hogy tájékoztató jelentéseket írjon a környezetében élő személyekről, vagy azokról, akikkel kapcsolatba lép. Megfélemlítették, hogy elutasítás esetén bűnügyi dossziét nyitnak „rendszerellenes tevékenység” vádjával.
Érdekesnek és fontosnak tartjuk megemlíteni az esperes magatartását és álláspontját a három találkozás során. Az akciót vezető (tartó)tiszt jelentése szerint az első kapcsolatfelvételkor (szeptember 12-én) már elfogatta azt, hogy „diszkréten találkozni fog a politikai rendőrség tisztjével és betartja az utasításokat” és másodjára, október 6-án már „mesélt is egy és mást”. Nem tudjuk, hogy mi változott meg a lelkivilágában, de az október 20-i találkozás során határozottan kijelentette az operatív tisztnek, hogy többé „nem képes és nem akar a Szekuritáte besúgója lenni”. Kérte az írásos kötelezettségvállalás megsemmisítését, vállalva azt a veszélyt, hogy 62 évesen újra börtönbe kerül. Mondhatni, részben, kivánsága teljesült: a kötelezettségvállalást megsemmisítették, de megkezdődtek a letartóztatásához szükséges adatgyűjtések.
1969. március 11-én a figyelési dossziét lezárták azzal az indokkal, hogy „nincs olyan bizonyíték, aminek az alapján büntetőeljárást lehessen indítani ellene”. A „római katolikus problémakör” nyilvántartásában, a következő években folyamatos megfigyelés alatt maradt. A Márton Áronnal való szoros kapcsolata, valamint  külföldi állampolgárokkal való érintkezései miatt folyamatosan igyelték. 1972. október 18-án a Brassó Megyei Szekuritáté Felügyelősége „Az Ősz” fedőnév alatt újabb megfigyelési dossziét nyitott. Az adatgyűjtés során „fény derült arra, hogy Vasvári miseadomány formájában számos titkos görögkatolikus papot segít pénzöszegekkel”. 1975. május 16-án a Brassói Szekuritáté székhelyén figyelmeztették és meg kellett fogadnia, hogy „felhagy azokkal a tevékenységeivel, amelyek az ország törvényeit sértik, habár hangsúlyozta, hogy célja nem az ország aláaknázása volt”.
Mivel a „figyelmeztetés eredményes volt”, 1976. február 17-én a megfigyelési dossziét lezárták és a „római katolikus problémakör” nyilvántartásában maradt. 1975. január 1-től nyugalomba vonult, de a Vallásügyi Osztály megengedte, hogy részmunkaidőben a brassói római katolikus templomban szolgáljon. 1979 novemberében véglegesen visszavonult, és egy brassói papi otthonba költözött. 1994. augusztus 31-én, kilencvenedik életévében hunyt el.
1. A tanulmány a szegedi Gál Ferenc Főiskola Klebelsberg termében a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány (HEH), a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM), az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és a Lénárd Ödön Alapítvány (LÖA) által szervezet „Ateista pártállam – túlélő egyházak Közép-Kelet- Európában. Ellenállás, leszámolás, kompromisszumok 1945–1989” című nemzetközi konferencia keretében lett bemutatva 2014. szeptember 4. és 6. között. Egy rövidített változat megjelent a budapesti Új Ember Hetilap 2015. március 1-jei számában.
Dobes Andrea
Folytatjuk