Az igazságot tartotta a művészet céljának a nagybányai festőiskola egyik alapítója

Száz éve, 1917. március 18-án halt meg Ferenczy Károly festőművész, a nagybányai művésztelep és festőiskola egyik alapítója, a századforduló magyar festészetének kiemelkedő képviselője.

1862. február 8-án született Bécsben egy bánsági német család sarjaként, Freund Károly néven anyakönyvezték. Édesanyját korán elveszítette, magyar érzelmű apja – magas rangú tisztviselő, a kiegyezés után az első erdélyi vasút vezérigazgatója – 1886-ban változtatta nevüket Ferenczyre. Károly Budapesten tanult jogot, majd a magyaróvári gazdasági akadémián mezőgazdász oklevelet szerzett és a család délvidéki birtokán gazdálkodott. Festészettel unokatestvére, a nála tizennégy évvel idősebb Fialka Olga festőművész hatására kezdett igazán foglalkozni

Rómában, Münchenben, Nápolyban és Párizsban tanult festészetet.

Hazatérve 1889-ben Szentendrén telepedett le, a közönség a Műcsarnok téli kiállításán ismerhette meg munkásságát, ahol két képet állított ki.

1893-ban 3 gyerekével és feleségével Münchenbe költözött, ott alakult ki sajátos festői nyelve, amely kiemeli a természet és az ember mély kapcsolatát. Ott ismerkedett meg Hollósy Simonnal, körükben fogalmazódott meg a nagybányai festőiskola megalapításának gondolata, melynek egyik vezére lett.

1905-ben a Festő és modell című festményével elnyerte a VI. Velencei Biennále nagy aranyérmét.

1906-ban kinevezték a budapesti Mintarajziskola (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) tanárává, Nagybányára ekkortól csak ritkábban, főleg nyaranta tért vissza.

Az év nagy részét Budapesten, a nyarakat Nagybányán töltötte. Ez a kétlakiság festészetében pontosan nyomon követhető. Pesti műtermeiben portrék, aktok és csendélettémák sokasodtak vásznain. Nagybányán ismét korábbi témáihoz tért vissza.

Más táj, mint ez a vidék már nem is érdekelte.

Közvetlen környezetében tágas, napfényes kertjük, a mögötte húzódó Liget, a Kereszthegy és Virághegy kínálták táji keretű műveinek témáit.

A távolabbi vidékeken mindenekelőtt a Rozsály alatti gyönyörű fennsíkra, az Izvorára járt ki. Fia, Valér jegyezte föl, hogy az Izvorát, táji szépségein túl, kristálytiszta hegyvidéki levegője miatt is előnyben részesítette.

Családját féltette ugyanis a tüdőbajtól, s ezt a helyet a Tátrával vetekedőnek érezte. Kis pónilovakat vásárolt, s izvorai képein ezeken tűnnek föl gyermekei, a nagyobbik, Valér, az ikrek, Noémi és Béni, s ő maga is. Hegyvidéki képsorozatának fontosabb művei a Lovagló gyermekek, a Gyermekek pónikon, a Hazatérés (mindhárom még 1905-ből), s az Őszi Izvora három öszeillő tájképe 1909-ből. A kertjükben készült nyári nagybányai képek közül talán a legjelentősebb a szokatlanul dekoratív Nyilazók, 1910-ből.

A festészeten, a nagybányai festőiskola, lelkiismeretesen végzett tanári munkáján és gyermekei gondos nevelésén kívül, semmi más nem érdekelte. Távol tartotta magát a nagybányai polgári társadalom életétől, szórakozásaitól, a kolóniabeliek vitáitól is. Saját művészetének értékét pontosan ismerte. Hívság nélkül, de nagy tudatossággal úgy festette meg például gyermekei portréját (Hármas arckép, 1911), hogy azok múzeumba kerüljenek.

Forrás:
Murádin Jenő: Nagybánya (A festőtelep művészei), illetve mult-kor.hu

Szóljon hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

11 + 11 =