Buziásfürdő – Legenda és valóság az emlékek tükrében

Buziásfürdő tör­­téne­té­ről, a felcsilla­nó fejlesztési kilá­tá­sok­ról, az eredeti és a fel­­újított fedett sé­tány­­ról, a híres épületek, a kiapadt források és a park siralmas állapo­tá­ról, első kézből szárma­zó adatokkal, itt élő, vagy innen elszármazott szemtanúk hiteles elbeszé­lésé­nek fel­hasz­nálásával írta meg a Temesvári Új Szó.

A Szkalla-lányok (Örkény István: Macskajáték) olyanok lehettek, mint a buziási Dietz-lányok, Margit néni és Olga néni), csakhogy a Dietz-lá­nyok élete 1907 illetve 1911 óta Buziás­hoz kötődött… kezük már resz­ket egy kicsit és a hangjuk is egy kicsit.

“Dédnagyanyám is buziá­si volt. Dédnagyapám, az öreg Stammer Hamburgból került ide, itt ismerkedett meg dédnagyanyámmal. A család ké­sőbb teljesen elmagyaro­sodott. Én is és Olga testvérem is magyar anyanyelven nőttünk fel. Ámbár annak idején itt mindenki beszélt németül. Én négy-öt éves koromban tanultam meg Goethe nyelvét. Nagymama minden nyáron lejött Pestről, itt volt az egész fürdőszezon ideje alatt, amely május 15-től szeptember vé­gé­ig tartott, ő nem beszélt csak németül. Nagymamától két dolgot tanultam: németül be­szélni és zongorázni.

Zongo­rázva tanultam meg tőle a magyar himnuszt” – mesélte Margit néni.

A múlt századbeli házban, amely tele van szecessziós, barnára pácolt bútorokkal és sok régi csecsebecsével, ott áll a zongora. Naponta letörlik róla a port, amikor a Hauer család nyáron levonul üdülni Vajdahunyadról. Elárvult fe­kete zongora. A gazdája még tesz-vesz, ott csoszog körü­löt­te, de már csak a szeme fut végig a billentyűkön… Így őrzik emlékeikben, apró kis tár­gyakban az egykori Bu­ziást… szeretném, ha az ő emlékezetük segítségével meg­maradna valami az egy­kori Dél-Magyarország korabeli, egyre híresebb és nép­- szerűbb fürdőhelyről.
Az egykori ebédlőasztalra sorra kikerülnek képek, ké­pes­lapok, báli belépők, tom­bolajegyek, régi ásványvizes- üvegek és címkék, újság a múlt század végéről, reklámfüzet a Monarchia-korabeli Buziásról. Kiadja Schottola Ernő fürdőtulajdonos. Megjelenik minden hó 1-jén.

“Buziás gyógyfürdő, Dél-Magyarország oázisa,

leg­tökéletesebb összetételű szén­savas, vasasforrásaival… a, már rómaiak idejében ismert, áldásos gyógyerejű forrásokat a 19. század első fe­lében kezdték megérdemelt figye­lem­re méltatni…a közel 100 kataszteri hold kiterjedésű park, százados fáktól beár­nyé­kolt más részben pe­dig a díszkertészet legtöké­letesebb remekeivel ékeskedik. Klímája erős légáramoktól, le­csapó­dá­soktól mentes, és amennyi­ben az szénsavas víz az egész nagy parkban magasan áll, mely­nek szénsava al­konyatkor a fel­színre áramlik, kellemesnek mondható… A nagy parkban van a József- és a Mihály- forrás, melyeknek ivókúrára hasz­nált vize, a hivatalos vegy­elemzések adatai szerint, egyenlő rangban állnak a franzesbadi források vizével.”

…Van mai naprakész, tősgyökeres, mioritikus eredet-mondája Buziásnak, amit né­hány évtizeddel ezelőtt szül­­tek… eszerint a gyógyforrást, az eredeti elsőt, egy Bi­zies nevezetű juhász – mi más is lehetett volna – fedezte fel, ezért az ő nevét viseli. Nem a legendás idők óta, csak a le­gendákat kiókumuláló idők óta. Ott is van az egyik forrás-kútnál (Acél-forrás) az erről hírt adó emléktábla. Évszám nincs rajta, mert a legendákat nem szokás datálni.

Féltve őrzött kincs kerül elő.

Díszes füzet a király kíséretének elszállásolásáról buziási villa-tulajdonosoknál.

Majd háromszáz név és cím…Ennyi a birodalmi főváros igényeinek is megfelelő villa lehetett már akkor Buziáson… A teraszról rálátni a szem­közti, nem egészen 100 mé­terre fekvő hatalmas park­ra. Érezni a jó friss levegőt…, amely biztosan nem olyan tiszta és szennyezetlen, mint akkor, amikor konfliskocsik, lovasszekerek zörögtek rajta végig.
Olyan tiszta csak Margit néni meg Olga néni maradt meg.

“Szórakoztatásokról, mulatságokról a legválogatottabb módon gondoskodik az igazgatóság. Van színháza, egy idényben 6-7 koncertje…na­ponta háromszor, reggel 6-8, délután 5-7, este 9-11 óra között térzene, amelyen a 83. gyalogezred zenekara szolgáltat. Hetenkint kétszer van tánc, négy tenisz-, két teke­pálya, van egy pompás könyv­tára, olvasó- és zongora­- terme, külön hölgyszalon. Az óriás park villanyfénnyel világítva, 400 méter hosszú fedett sétányával nagyobb testmozgásokra különösen alkalmas…” (Schottola Ernő reklámfüzetéből)

Mire Margit néni és Olga néni felnőtt… már nem a 83. gyalogezred zenekar szolgáltatta a térzenét… az iskola időközben átalakult hadikór­házzá és az úri hölgyek és leányok önkéntes nővérekké öltözve, az első világégésben megsebesült honvédeket ápol­ták.
Élmény volt számunkra a csónakázás a tavon, Fel­öltözni szépen, kis naper­nyő­vel beülni a csónakba és kö­­rülcsónakázni, sokszor-sokszor a tavat. Aztán (a háború után) kijártunk az állomásra,

ott álltak sorba a teher­vago­nok azok számára, akik nem akarták letenni a hűségesküt az új román hatalomnak…

azok marhavagonokba csomagolták holmijaikat, és átmentek a kicsire zsugorodott Magyarországra. (Mutatják a fényképeket.) Ez a vagon Sze­gedre ment. Ez Békéscsa­bá­ra… Sokan nem tértek vis­sza a csataterekről… Sokan el­men­tek… elment a jegyző, az óvónő, a tanítónő…

Igazából, azt hiszem azért maradtunk, mert a gyökereink ide kötöttek… Maradni is maradtak azonban…

A fürdő is a régi rend szerint működött tovább, sok régi vendég járt nyaran­ként Buziásra, a parkba to­vábbra is többnyire magyar és német szót lehetett hallani, még a második nagy háború előtt is… Schottola Ernő el­adta a fürdőt a dúsgazdag sváb Muschongnak. Mu­schong mérgében vette meg a fürdőt… Buziáson nyaralva beült feleségével a vendéglőbe egy sörre. A sváb papucsban üldögélő vendéget a pincér nem szolgálta ki, hazaküldte “rendes ruhába öltözni, cipőt húzni a lábra”, mire Mu­schong azt mondta a fele­sé­gének, ne mérgelődj mama, majd megvesszük a fürdőt… Muschong valóban megvette a fürdőt, és ezzel nagy fejlődésnek indult. Új forrásokat fúrtak, mert 1922-ben kiapadtak a források… a buziási ásvány­vizet a modern technika eljá­rásai szerint palackozták… A parkban egy ideig még ci­gány­zene járta, aztán a lugosi tűzoltózenekar zenélt… 1924 után minden nap lehetett táncolni a kúr-szalonban. Dél­utánonként, amikor megszó­lalt a zene, el nem maradtunk volna… Sétálgattunk a parkban, hallgattuk a térzenét, de nem tehettük ki a lábunkat a házból csakis gardé kísé­reté­ben. Ó tempora, o mores… (…mely idők, mely erköl­csök!)

…A park három részből állt, volt a virágos rész… volt az Acél-fürdőhöz vezető allé, amelyet százados fák szegélyeztek, és tulajdonképpen ko­csiút volt, azt hívták Kiserdőnek, és volt még egy kicsi dombos rész, az volt az Erzsébet-liget. (A legenda szerint itt sétált Sissi, erre semmilyen bizonyíték nincs.)
Búcsúzáskor (a Dietz-né­nik­­től és az évi egyszeri nya­ralásra hazajáró Hauer csal­ádtól) a házat is hosszan megnézzük. Akárki veszi meg, biz­tosan lebontja majd, és va­lami egészen vadonatújat épít. Csak nehogy valami olyan ro­másan csicsásat…

Forrás: Temesvári Új Szó