Dávid Lajos (nagybányai Teleki Ház) mélyreható gondolatai a szórványról

Dávid Lajos, a nagybányai Teleki Ház vezetője osztotta meg mélyreható gondolatait a Magyar Szórvány Napja alkalmából. Kifejezetten ajánljuk minden kedves olvasónknak. 

A Magyar Szórvány Napjára – egy ma is időszerű gondolatsor 2013-ból

… Az örök, visszatérő kérdés, amely sokhelyről, szórványból máshonnan is visszaköszön: van-e értelme? Meddig szabad-kell-lehet csinálni? Tehetünk-e bármit a jelenleg megállíthatatlannak látszó szórványosodás megfékezésére?

A népszámlálási adatok kegyetlenek, s a támogatási rendszer átpolitizáltsága, a stratégiai fejlesztési lehetőségek szinte teljes hiánya is nehezíti a válaszadást. Egy évtizeddel ezelőtt még a magyar házak hálózatának kiépítése is kiemelt stratégiai célnak számított, több száz millió forintos kerettel. Ma már csak a központi, erdélyi-szintű intézmények, szakszövetségek számíthatnak kiemeltebb (a korábbiaknál mégis nagyságrendileg alacsonyabb) támogatásra, a hozzánk hasonló végvári kisintézmények többnyire csak egy esztendeji működésükhöz kapnak lélegzetvételnyi segítséget.

A „meddig lehet csinálni” kérdésre mégis csak egyetlen válasz létezhet: ameddig kell.

A tengerentúli diaszpórában esetenként több száz kilométer távolságból viszik a gyermekeket akár heti rendszerességgel is cserkészfoglalkozásokra, vasárnapi iskolákba, a magyar szóval, anyanyelvvel, magyar kultúrával, hagyományokkal való találkozás megszentelt alkalmaira. Itt azért még nem tartunk.
Akkor tehát: hogyan tovább?
Sok-sok fejtörés és tíz esztendő tapasztalata alapján talán két lehetséges úton tartom a továbbhaladást elképzelhetőnek.

1. A szórvány öntudatosítása, jó értelemben vett radikalizálása. „Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak. … Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak, annál inkább lesz szükség a vad magyarokra” – írta fiának Benedek Elek. Ami a szórványlét körülményeire lefordítva annak a mai világtól idegen, korszerűtlennek ható, konzervatív erkölcsi parancsnak a következetes és naponkénti megélését jelentené, hogy minden teher és a többség csábító kísértése ellenére – sőt annál inkább –

meg KELL maradni magyarnak.

Ennek tudatosítására tett kísérletet az Új Kiáltó Szó (ÚKSZ) című röpirat 2012-ben, amelyre azonban sokan az etnikai bezárkózás („gettósodás”) nyílt meghirdetéseként tekintettek. Mint ahogyan az is – bár időleges és kényszerűségből fogant elszigetelődésre gondoltak a megfogalmazók. A röpirat kétségbevonhatatlan igazságai ellenére nem várt tiltakozást váltott ki még magyarok részéről is, sőt feljelentés is született, a kiáltványt a Diszkriminációellenes Tanács után az ügyészség is vizsgálta.

2. A másik út korszerűbb és talán reálisabb, vagy realistább – bár pokolian nehéz:

olyan, erőt és biztonságot sugárzó intézményi hálót kellene a szórványban „kifeszíteni”,

amelynek légkörében mindenfajta lelki, erkölcsi kényszer nélkül lehet, sőt jó magyarnak lenni, s amely ezt a közérzetet a falain túl is képes erőteljesen érvényesíteni. Egy ilyen intézményi háló azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy nem hozható létre – vagy ahol már létezik, nem tartható fenn – pusztán a jelenlegi támogatási rendszer rapszodikus, a választási vetésforgóhoz igazodó keretei között és annak forrásaiból. Egyrészt tervezhető normatív támogatásokra lenne szükség, másrészt olyan célpályázatokra, amelyek a civil intézmények mögött álló gazdasági háttér (leginkább vendéglátás, turizmus) megerősítését, egy bár részlegesen önfenntartó civil intézményrendszer megteremtését szolgálják.
A fenntiekben foglaltak megvalósítása, vagy tovább halogatása kulcskérdése az erdélyi szórványközösségek megmaradásának – vagy végleges felszívódásának. Az előrelépés azonban szinte kilátástalannak tűnik: hatalmas bürokratikus akadályokat és jól kiépített klientúra-rendszereket kellene hozzá lebontani, de mindenekelőtt a szórvány tekintetében még mindig meglehetősen életszerűtlen, megcsontosodott gondolkodásmódot kellene „földközelbe emelni” – ami szinte lehetetlen, de legalábbis végtelenül időigényes feladat.

És itt éppen időből van a legkevesebb…

Egy a támogatási rendszer egészét érintő statáriális állapot kihirdetése, a halasztható programok finanszírozásának időleges megvonása, a felszabaduló források átcsoportosítása,

az erdélyi és anyaországi magyar támogatáspolitika gyökeres reformja nélkül a szórványkérdésről értekezni, konferenciázni teljességgel hiábavaló,

csak odázza a szomorú végkifejletet, de elkerülhetővé nem teszi.

Egy szervezet tevékenységét lehet szüneteltetni, ha éppen nincsenek anyagiak a működtetésére. Egy intézmény (bár ideiglenes) bezárása szervezetek tucatjait ítéli tétlenségre, ingatlanokat lassú pusztulásra, s egész magyar közösségek életét bénítja meg hosszú időre. Egy intézmények nélküli közösségnek pedig eleve nincsenek esélyei.

A szórványközösségek intézményhálózatának fenntartásában és működtetésében természetesen a külső és belső-anyaországnak, a határon túli és az erdélyi magyar tömbnek egyaránt szerepet kellene vállalnia – már csak önmaga és leszakadó peremvidékeinek védelme miatt is. Talán a forrásteremtésben (pl. uniós források elérésében), programok tájoltatásában, a szakemberképzésben és kapcsolatépítésben segíthetnek leginkább. Példaértékű e tekintetben az EMKE és magyarországi partnerszervezetei közti együttműködés. De talán az sem egészen utópisztikus gondolat, hogy testvérszervezeti, testvértelepülési kapcsolatok keretében egy-egy erősebb székelyföldi egyesület, alapítvány, önkormányzat vállalja fel – saját személyi keretének terhére – egy-egy szórványban dolgozó szakembertársuk fizetését…

A konkrét programokban való együttműködés – Hargita és Kovászna megyék szórványprogramját továbbgondolva (és Máramaros megye irányába is továbbfejlesztve…) ezek után már szinte részletkérdés. Jó lenne megkönnyíteni, anyagilag elérhetőbbé tenni a tömbvidék együtteseinek, társulatainak fellépéseit a szórványban, másrészt olyan csereprogramokat, táborokat szervezni, amelyek ízelítőt nyújthatnak az itt élőknek a székelyföldi és anyaországi magyar világ hangulatából, s megerősíthetik a szórványban élők megrendült hitét: van értelme magyarnak megmaradni.

Dávid Lajos / Teleki Magyar Ház

Megj. November 15-e, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja, a Magyar Szórvány Napja. Az idei budapesti ünnepségen, a Magyarság Házában, Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár elmondta: az anyaország minden támogatást megad a szórvány megőrzéséhez, de nem ők akarják megmondani, hogy mire van szükség, az elképzeléseknek, terveknek az ott élőktől kell származniuk… Ez utóbbi kijelentés adott bátorítást, hogy előkeressem a fennti – 2013-ban, tehát három évvel ezelőtt megírt – idevágó gondolatsoromat.